Romlott a rákbetegek ellátása

Míg 1920-ban 5400-an, most évente közel 33 ezren halnak meg daganatos megbetegedésben Magyarországon. Negyvenéves kortól emelkedik a betegek száma, amely az 55 évesek között éri el tetőfokát. A rákhalálozás 40 százalékát a tüdő, az emlő, illetve a vastagbél rosszindulatú daganatos megbetegedése okozza. Az összes halálozás 27 százalékáért a rák okolható, mint ahogy az elveszített életévek 17 százalékáért is.

A gyógyítás költségei ugrásszerűen emelkedtek: amíg az 1990-es évek elején a vastagbélrák kezelésének gyógyszerköltsége 20 ezer forint volt, ez ma 13 millió. Igaz, a betegek átlagos túlélési esélye 30 hónap az 1993-as 5 hónappal szemben. Az egészségügyi kiadáson belül 19 százalék a gyógyszerek költése, ebből 3,5 százalék jut a daganatos betegek kezelésére, ez körülbelül fele a hasonló franciaországi aránynak. Hiba lenne azonban kizárólag pénzügyi kérdésként kezelni a rákbetegséget. Az embereknek is többet illene törőd-niük egészségük megőrzésével, életmódjuk megváltoztatásával, s részt kellene venniük a kötelező szűréseken.

Szerinte a szakpolitika felelőssége az objektív finanszírozás felvállalása, az úgynevezett nagypolitika felelőssége pedig a hozzáférhetőség meghatározása, annak kimondása, hogy kinek milyen kezelés jár. Ez utóbbi nagyon lényeges elem, hiszen a nyilvánosság előtt, az egészségesek társadalmának kell arról dönteni, hogy – adott esetben akár más területek rovására is – mennyit kíván és hajlandó gyógyítási célokra áldozni.

Egyértelműen a nagypolitikának kell a teherbíró képesség korlátaiból adódó egyenlőtlenségeket „beismerni” és a kapcsolódó preferenciákat meghatározni, dönteni a drága, de hatékony szerek kérdésében, és kimondani az esetleges finanszírozhatatlanságot, mivel ez nem lehet sem az orvosok, sem az érintett betegek döntése. E gondolatokat folytatva az ELTE Társadalomtudományi Kar Egészség-gazdaságtani Kutató Központjának vezetője, az egészségbiztosítási rendszer modernizálásának lehetséges stratégiáiról szólva, a szolidaritási elven alapuló társadalombiztosítás és az üzleti biztosítók versenyén alapuló kötelező magánbiztosítás rendszerével foglalkozott.

Az egyik feltett kérdésből – elfogadható-e, és ha igen, milyen mértékben a magánfinanszírozás a nem támogatott kezelések esetében – adódó kihívás a szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségeit csökkentő nemzeti kockázatközösség, illetve az egyén, a helyi közösségek és az állam közös felelősségének megvalósulását segítő magánfinanszírozás megfelelő arányú és formájú megjelenése.
E kérdéskör további, etikai szempontú megvilágítására vállalkozott a SOTE Magatartástudományi Intézet bioetikai részlegének professzora. Előadásában arra kereste a választ, hogy meddig terjedhet az egyenlőség az ellátásban, hiszen annak korlátlan kiterjesztésére gazdasági okok miatt nem kerülhet sor. Felhívta a figyelmet, hogy a magánfinanszírozás korlátlan megvalósulása súlyos etikai kérdéseket vet föl, hiszen a gyógyulás nem válhat pusztán anyagi kérdéssé, mivel ez súlyos esélyegyenlőtlenséghez és társadalmi feszültségekhez vezet.