Pusztítani vagy gyengíteni a tumort?

Olyan esetekben, amikor a gyógyszer-rezisztencia kialakulása a kezelés kudarcát eredményezheti, bizonyos körülmények között előnytelen a kórokozók teljes körű elpusztítására törekedni, ehelyett hasznosabb lehet a fertőzés vagy a tumor tolerálható szinten tartása, mivel így megnő az az időtartam, ameddig a gyógyszer hatékony, és javul a betegség lefolyása. Más esetekben azonban a tradicionális megközelítés – a kórokozók és tumorsejtek minél teljesebb elpusztítása –, az agresszív kezelési rezsim alkalmazása a legelőnyösebb. Tanulmányukban – How to Use a Chemotherapeutic Agent When Resistance to It Threatens the Patient –  Elsa Hansen és munkatársai annak jártak utána, hogyan lehet eldönteni, hogy egy adott esetben melyik megközelítési mód a hatékonyabb. Munkájuk során – amelyről idehaza a Medical Online orvosi szakportál számolt be – a Penn State University és a University of Michigan kutatói matematikai analízis segítségével azonosították azokat a tényezőket, amelyek segítenek meghozni a bonyolult terápiás döntést.

A két terápiás stratégia összehasonlítása során az volt a cél, hogy megtalálják, melyik alkalmazásakor alakul ki a legkésőbb a gyógyszer-rezisztencia. Mivel számos infekció és tumor esetében bizonyos mennyiségű pathogén tolerálható, a kezelést akkor tekintették sikeresnek, ha a fertőző ágens mennyisége vagy a tumoros sejtszám ez alatt az elfogadható küszöbérték alatt maradt, a terápiás kudarc ennek a küszöbértéknek az átlépését jelentette.

A kutatók szerint a klinikusok számára nehézséget jelenthet annak elfogadása, hogy létezhet elfogadható mértékű betegség-teher, azonban ilyen lehet pl. a nem steril területek infekciója, sőt egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy sterilnek tartott területek (pl. tüdő, vér) fertőzése is tolerálható lehet, és elmúlik antibiotikumok alkalmazása nélkül is. Az adaptív terápia koncepciója tumorok esetén is azt a feltételezést alkalmazza, hogy létezik elfogadható mértékű betegség-teher.

Hansen és munkatársai elemzése azzal a következtetéssel zárul, hogy valóban léteznek olyan szituációk, amikor a kórokozók kordában tartása jelenti a klinikai előnyt, azonban olyan helyzetek is vannak, amikor a kórokozók elpusztítására törekvő tradicionális megközelítés, még ha végül kudarcot is vall, hosszabb ideig eredményes, mint a féken tartó, adaptív terápia.

A tanulmány az adaptív terápiával kapcsolatban további evolúciós előnyök lehetőségét is felcsillantja: az eddigi kutatások szerint elképzelhető, hogy a féken tartás során olyan sejtek szelektálódnak, amelyek a leginkább képesek versenyezni a krónikus felügyelet viszonyai között: miközben kis sebességgel szaporodnak, egyre hatékonyabban tartják kordában a rezisztens versenytársakat.