Pro és kontra: fizetős gyorsítósáv a kórházakban

Amint a Népszabadság összeállításában olvasható, a többiek most már „csak” egy kis bátorítást várnak a hivatalosságtól. „Rendet kéne tenni”, mondják, amivel arra utalnak, hogy egyértelmű szabályokra, tiszta beszédre, a tabuk ledöntésére – az egyenlő és a mindig, mindenkinek járó közellátás mítoszával való nyílt szakításra – lenne szükség.

Ami most van, az kaotikus. Tavaly nyáron egy fővárosi kórházban pusztán érzéstelenítés mellett végezték el egy férfi tűdőbiopsziáját. Utána azt mondta: élete legszörnyűbb és legkellemetlenebb élménye volt, mintha élve boncolták volna. Miközben fuldoklott a torkán ledugott eszköztől, mellkasában éles fájdalom kísérte a műszer valamennyi apró rezdülését, amivel a szövetmintát próbálták a tüdejéből kinyerni. Ha fizet, elaltathatják – mondták, hiszen az anesztézia pénzbe kerül. A betegnek nem volt ehhez elegendő pénze – szorongott bár, de belement az érzéstelenítős biopsziába.

Hasonló a helyzet a vastagbéltükrözésekkel is – altatást közellátottként csak az kap, aki megfizeti a költségét. Ennek az első félórája 35 ezer forint. A kórházak tehát úgy pótolják a kieső közpénzt, ahogy csak tudják. A zűrzavar egyre nagyobb, és az esetek egy része – ahol nem annyira egyértelműek a viszonyok, mint az Uzsokiban – a bíróságon köt ki. A múlt héten a Heti Válasz tudósított egy perről, amelyben orvosok azért állnak a bíróság előtt, mert ugyan közkórházban dolgoztak, magánszolgáltatóként pénzt kértek a betegektől egy olyan ellátásért, amelyért az egészségbiztosító is fizetett.

A cikk szerint a beteg sokszor nem is tudja, magánvállalkozás vagy az egészségbiztosító által fizetett közszolgáltatás keretében jut a kezelésekhez. A másik oldalon a betegek pedig olyan szolgáltatást is elvárnak – szabad orvos- és intézményválasztást –, amelyet ugyan megszoktak, de már rég nem fér bele az OEP-finanszírozott ellátásokba. Rácz Jenő, a Magyar Kórházszövetség előző elnöke szerint, amikor az egészségpolitika irányítói, a döntéshozók az éves költségvetésre rámondták az áment, akkor arról döntöttek, hogy az adott évben hányan kaphatnak támogatott ellátást, és hányan gyógyulnak majd anélkül.

Ha például ezután nincs annyi pénz a protetikai műtétekre, mint ahányan rászorulnának, akkor várólistával kezelhető a helyzet. Ha valaki nem akar feliratkozni, bárhol, akár Bécsben vagy egy hazai magánszolgáltatónál megvásárolhatja a műtétet. A Magyar Kórházszövetség szerint ugyanakkor ezeket a pénzeket jó lenne a közfinanszírozott intézményekben megtartani, mert ha így sikerül a hiányzó forrást pótolni, az a közfinanszírozott betegek érdekeit is szolgálja. Éppen ezért nincs abban semmi kivetnivaló, hogy az Uzsokiban „gyorsítósávot” nyitottak a fizető betegeknek. Ami ott történik, az nem a várólista megkerülése, hanem várólistán kívüli szolgáltatás – mondta.

Varga Péter Pál, az Országos Gerincgyógyászati Központ főigazgató tulajdonosa azt mondta: ha az emberek vásárolhatnak maguknak kacsalábon forgó várat,miért ne költhetnének ízületi műtétre. Jó annak, aki így gyorsabban meggyógyulhat és jó annak is, aki sorban áll, mert ő is eggyel előbbre jut. Varga Péter Pál szerint ideje felhagyni a szenteskedéssel és tudomásul kell venni, Magyarországon már régen vége szakadt az egyenlősdinek. Tavaly ősszel az egészségügyi közgazdászok és szociológusok megpróbáltak választ találni arra, hogyan lehetne beengedni a magánforrásokat a közellátást végző rendszerbe.

Sinkó Eszter közgazdász, rendszerelemző, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgatóhelyettese lapunknak azt mondta, két megoldás kínálkozik a forráshiány menedzselésére. Az első, hogy akkorára szűkíti az állam az ellátórendszert, amekkora a közpénzekből még finanszírozható. A kormány ekkor megmondja, hogy ki hányszor és mit vehet igénybe, továbbá kevesebb kórházat tart fenn. A másik megoldás, hogy több pénzt rak a rendszerbe. Beengedi például a magánforrásokat. Szabályozott körülmények között lehetővé teszi, hogy a többletszolgáltatásokért – szabad orvos vagy a jobb technológia választásáért, a finomabb kórházi kosztért – hozzájárulást fizessen a beteg.

Például, ha valakinek szemlencsére, protézisre van szüksége és a tb-által finanszírozott helyett a jobb életminőséget jelentő eszközt szeretne, akkor az átlagos és az extra ára közötti különbségen megosztozhatna a beteg az egészségbiztosítóval. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ami az Uzsokiban történik, azt sugallja, hogy csak az kaphat civilizált körülmények között ellátást, akinek sok pénze van. Ráadásul azok az orvosok, akik olyan kórházban dolgoznak, ahol egymás mellett él a magán- és a közellátás, a napi munkájukban képtelenek elválasztani élesen egymástól a két rendszert.

Óhatatlanul is adódhat olyan helyzet, amikor az orvosok „zsaroló potenciálja” növekszik. Rá adásul a kórházigazgatók is rászoknak arra, hogy a sorban állás elkerülése címén egyre több szolgáltatást kínáljanak pénzért. Azok, akiknek kevés pénzük van, hátrébb sorolódnak, akik pedig megvásárolják a drága ellátást, beleunnak a járulékfizetésbe.