Meskó Bertalan: „át fogjuk nevelni az orvosokat”

– Milyen tapasztalatod van betegként a magyar egészségüggyel?
– Nem jó. Ha azon múlik a dolog, hogy a rendszer meggyógyít-e, akkor nem leszel jobban. Ha te magad nem irányítod a folyamatot, ha te nem vagy pilóta a saját gépeden, akkor hiába töltenek föl kerozinnal, nézik át a motort, hogy rendben van-e, nincs esélyed. Ha mégis meggyógyulsz, akkor óriási szerencséd van.

– Ma, ha valaki bemegy az orvoshoz és előadja, hogy én ennek utánanéztem, és van információm, akkor az orvos a beszélgetést csírájában elfojtja.
– Százból kilencvenkilencszer igen. Ezt átneveljük.

– Rendben, de akkor mit tegyen az az ember, aki most beteg?
– Igyekezzen baltával betörni az elefántcsonttoronyba. Mi is ütjük, belülről, még nagyobb baltákkal. Az a helyzet, hogy ez nem felülről fog megváltozni, kormányok, biztosítók vagy döntéshozók által, hanem azáltal, hogy egyénenként – orvos, kutató, nővér vagy beteg – változtatunk, fejlesztjük magunkat, törődünk a betegségünkkel, vagy a munkánkban igyekszünk fejlődni. Nem várni kell valamire, hanem mindenki a saját életében kezdje el ma.

– Melyik falat nehezebb áttörni? A betegek hozzáállását vagy az orvoslásnak, orvosképzésnek évszázados hagyományaiból adódó problémáit?
– 99:1 arányban az orvosokat. A betegekben megvan a motiváció, vannak tünetei, akar változtatni. Az orvosoknál viszont más a helyzet. Engem is úgy oktattak, hogy én majd a betegeim istene leszek, majd én megmondom nekik, mit kell tenniük, a hatalom az enyém. Nem így van.

– A magyar egészségügy problémái összetettek, mélyen gyökereznek. A beteg elsősorban azt érzi ebből, hogy egyáltalán nincs humánum az orvos-beteg kapcsolatban.
– Nézd meg az orvost, persze, hogy nincs humánum. Nincs rá ideje, sem energiája. Naprakésznek kell maradnia, le van terhelve, ki van égve, mert mit csinál? Nem a beteggel foglalkozik, hanem pötyög egy klaviatúrán, mint a kilencvenes években. Az a beteg pedig, aki olyan helyen él most, ahol nincs ellátás, az mit tesz? Utazik. Kimarad a munkából, vár, vár, vár, vár… kap valamit gyorsan, vár a másik helyen, ott is kap valamit gyorsan, aztán vagy jobban lesz vagy nem. Ehelyett egy ilyen beteg elmehetne a lakóhelyén, akár egy kis faluban is, valahová, ahol megmérik a szívhangot, tüdőhangot, ekg-t, vérnyomást, szaturációt, ehhez öt eszköz kell, ami összesen százezer forintjába sem kerülne az önkormányzatnak. Az eredményeket digitálisan elküldik a kórházba, ahol megnézik és megmondják, hogy menni kell vagy nem. Csak akkor megy, ha valóban szükség van rá. Ha pedig már bent vagy a kórházban vagy rendelőintézetben, akkor egy algoritmus, egy alkalmazás megmondaná, hogy te most ne várjál vérképre, mert röntgenre is menned kell, és ott most senki nincs. Menj inkább oda, mire visszajössz pont jó lesz. A humánum most azért vész el, mert a mai keretek között nem tud emberi kapcsolat kialakulni orvos és beteg között. Ha rajtam múlna, mérném például az orvosok sikerszázalékát.

– Gondolom ez nagyon népszerű ötlet.
– De milyen rendszer az, ahol nem lehet mérni a sikerszázalékot? Azok a rendszerek definíció szerint nem fejleszthetők, ahol nem tudom, hogy mi mennyire működik. Ettől az orvosok félnek. Ahogy a visszajelzéstől is. Pedig ma már van olyan taxivállalat is, ahol értékelni lehet a sofőröket. Én, ha dolgozom, azonnal látom a számokat, hogy mennyi embert érdekel, amit írok. Hogy tud valaki fejlődni, ha nem elemez, értékel?

A teljes interjú a WMN.hu portálon olvasható el, ide kattintva.