Mennyi igazságot bír el egy daganatos beteg?

– A rák még mindig tabu, az érintettek nem vállalják, szégyellik, és ez az orvosok hibája is: a megelőzésről, a kezelésről, a szűrésről többet kellene beszélnünk. Én mindig annyit tárok fel az igazságból, amennyit a beteg elvár tőlem, vagy amennyit kérdez, de soha nem mondok olyat, amit nem tudok utána az egész orvos-beteg viszonyban – ami daganatos betegeknél sokszor évekig tart – később vállalni. Természetesen nem rontok neki azzal, hogy kérem, maga halálra van ítélve, de amikor azt mondom, hogy soha semmilyen hazugságot nem lehet mondani a betegnek, az számomra azt jelenti, hogy csak kimondani nem lehet hazugságot. Természetesen vannak elhallgatott, meg nem mondott dolgok, de ezek is csak addig, amíg a beteg nem igényli, hogy beszélgessünk róluk. Az én gyakorlatomban ez úgy működik, hogy amikor legelőször találkozunk, akkor megpróbálok neki egy nagyon racionális, objektív képet festeni arról, hogy mi vár rá a kezelések során, hogy a betegsége általában milyen kimenetelű. Azt szoktam kérni ezután, hogy menjenek haza, és jöjjenek vissza úgy, hogy összeírják azokat a kérdéseket, amik fontosak a számukra. Ekkor derül ki, hogy az első beszélgetésből a hirtelen sokk miatt alig fogta meg őket valami. Azt minden esetben megmondom a betegnek, ha nem tudom meggyógyítani, és csak arról nem beszélek, hogy mennyi az ő esetében a várható élettartam vagy milyenek a túlélési esélyek. Ha kérdez, a statisztikával tudok előjönni, de bármikor előfordulhat, hogy valaki az átlagosnál sokkal jobban reagál a kezelésekre. Nagyjából kilencvennyolc százalékos biztonsággal meg tudjuk mondani, ha egy beteget nem lehet meggyógyítani, de azt is elmondom, mi miért történik, milyen áron tudom meghosszabbítani az életét.”

Egyik ismerősöm édesapja öngyilkos lett, miután az orvosa megjegyezte: mindenképp jöjjön vissza, a problémájából még sok baja adódhat. A férfi rögtön rákra gyanakodott, amit el akarnak titkolni előle. Később kiderült: aranyere volt. „Az ijesztgetés gyakori kommunikációs melléfogás az orvosoknál – mondja erre dr. Haraszti. – Jó szándékkal történik, de ritkán válik ettől együttműködővé a beteg. Sokkal gyakoribb az, hogy nem akar szembesülni a vártnál súlyosabb veszéllyel, és elmegy, nem jön vissza. Az viszont elmondható, hogy ha a betegeket teljesen őszintén tájékoztatnák a várható kockázatokról és valamennyi veszélyről, s az orvos nem vállalná a felelősséget a betegért, hanem a beteg döntésétől tenné függővé, hogy megműti, kezeli vagy sem, bizony nem maradna beteg a kórházakban. A beteg orvosi területen egyáltalán nem iskolázott, emiatt nem tudja felmérni megfelelő súllyal a várható hasznot az esetleges kárral szemben. Az interneten utánanéz a betegségének, s túlnyomórészt negatív, ijesztő tapasztalatokkal, leírásokkal találkozik, amelyekben sok a túlzás, ijesztgetés. Ha az orvos hitelesen viselkedik, elnyeri a beteg bizalmát, aki így reménykedni tud a gyógyulásban. A hitelesség nem egyenlő a feltétlen őszinteséggel, az igazság minden oldalának feltárásával. Könnyebben és jobban bízunk a gyógyulásban, ha nem szorongunk és félünk.

Mindez logikus okfejtés, csakhogy az egészségügyi törvény (Eütv.) leszögezi, hogy a betegnek teljes körű tájékoztatást kell kapnia. Már csak azért is, mert, ha jogsértés történik, igen nehéz a bizonyítás. Hogyan is tudnám bizonyítani, hogy nem mondták el nekem, miután az egyik gyógymód nem hatott, hogy más lehetőség is van a gyógyuláshoz. „A tájékoztatáshoz való jog a betegjogok érvényesülésének sarokköve, hiszen csak ennek megfelelő volta esetén beszélhetünk tájékozott beleegyezésről (informed consent), ami a beteg aktív részvételének és önrendelkezésének feltétele – mondja Bence Rita, a TASZ betegjogi és önrendelkezési jogi programvezetője.

A teljes riport a Magyar Narancs oldalán olvasható.

Önnek mi a véleménye? Írja meg szerkesztőségünknek, levelét az mkotweb@gmail.com címen várjuk.