Haldokló gyerekek mellett szolgáló hospice nővérek

hvg.hu: Sokan mondják, hogy „nagyon tisztelem ezt a fajta munkát, de semmiképp nem tudnám csinálni.” Miért dönt valaki úgy, hogy az egészségügy talán legnehezebb szegmensében, egy gyermekhospice-ban fog dolgozni?

Szlovák Szabina: Én korábban rehabilitációs osztályon dolgoztam, ami tulajdonképpen a mentesítő ellátásnak felel meg. Sok mentálisan sérült, kómás, égett betegünk volt, és amikor elkezdtem – immár negyedik éve – a Tábithában a munkát, nem tűnt túl nagy váltásnak. De azért vannak nehezebb napok.

hvg.hu: Amikor az ember belép ide, „ki kell kapcsolnia” az otthoni önmagát?

Medgyesi Nikolett: Igen. Ez nem megy másként. Olyan emberekkel és gyerekekkel foglalkozunk, akik nagyon nehéz helyzetben vannak, tehát a saját problémáimat mindenképp háttérbe kell szorítanom. De persze ez mégsem szerepjátszás, hiszen nem vagyunk színészek. Adott esetben ugyanúgy kiborulunk, csak uralkodnunk kell magunkon.

hvg.hu: Mennyire alakulhat ki személyes érzelmi kötődésük a gyermekekkel?

Veltiné Németh Ildikó: Nekem vannak kedvenceim, de persze mindegyiket szeretem. Mindig az ilyen sérült gyermekekhez vonzódtam. Az egészséges gyerekeket mindenki körülszeretgeti, sok figyelmet kapnak, de vannak olyan gyerekek, akikkel nehéz, és ők több gondoskodást igényelnek. De nem szabad egészen közel engedni őket lelkileg, abba belepusztulnánk. Nekem van egy lelki védőpajzsom, hogy tudjak továbblépni, ha eljön az ideje.

hvg.hu: Bár a gyermekekre koncentrálnak, a szülőkkel is főleg önök tartják a napi kapcsolatot. Ez mennyire nehéz része a munkájuknak?

Králik Istvánné, vezető ápoló: Ez nagy kihívás, hiszen a szülő adott esetben lehet nagyon fáradt, ideges, türelmetlen, vagy nem tudja elfogadni például egy életvégi ellátásnál, hogy most érkezett el az a bizonyos pillanat. Ezeket az iszonyú feszültségeket valahol, valamilyen módon ki fogja adni magából, és gyakran előfordul, hogy az ápolón csattan az ostor. A munkatársainknak ebben a helyzetben kell mégis jó hangulatú ápolást kialakítani. A gyerek miatt, hiszen ő a legfontosabb. Nagyon fontos, hogy már a kezdetekkor megteremtsük a szülővel, az egész családdal a megfelelő kommunikációt. Ha ez nem sikerülne, annak a gyerek inná meg a levét. Az, hogy ez a ház ilyen jó légkörű, vidám, mosolygós, az ápolóink mindennapi helytállását dicséri. Így aztán, mikor a szülők visszajönnek egy-egy emlékezésnapon, nem győzik megköszönni a törődést. Hol az egyik nővért ölelgetik, hol a másikat. És ez jól esik.

hvg.hu: Ezek szerint nem akárki lehet itt ápoló, ez speciális felkészülést igényel.

Králik Istvánné: Aki nem bírta, hamar kimaradt innen, de akik itt vannak, azokkal nagyon nagy szerencsém van. Nem panasz, csak tény: ez egy kemény munka, az ápoló sokszor tizenkét órát folyamatosan itt van, másnap pedig újra jön. Ha az egyik éppen ingerültebb, fáradtabb, akkor észrevesszük, igyekszünk segíteni. Másnap nekem lesz kicsit rosszabb kedvem, majd akkor ők segítenek. Egymásra vagyunk utalva.

Medgyesi Nikolett: Összeforrott a csapat, ismerjük egymást rigolyáit, mindenki tud alkalmazni a másikhoz, persze vannak konfliktusok, de ezt meg is oldjuk egymás között. De mikor lejár a műszak, nem lehet egészen becsukni ezt a kaput. Mindig ott motoszkál az ember fejében, hogy mi volt ma, és mi lesz holnap, hogy mindent jól csináltunk-e. Elvégre a fő dolog az, hogy a gyerekeken segítsünk.

Králik Istvánné: Sokfelől, sokféle tapasztalattal jöttünk, és ezt egymás közt tudjuk hasznosítani. Szabina a rehabilitáció, Niki az onkológia, Ildi az idegsebészet terén szerzett tapasztalatokat, és ezt nagyon jól tovább tudjuk adni egymásnak. Nem szégyen Szabinától megtanulni, hogyan kell egy beteget kiültetni, vagy Nikitől, hogyan kell egy portot, egy kanült kezelni. A szakterületeink kiegészítik egymást.

hvg.hu: Mi a fő különbség a kórházi ápolói munka és az itteni közt?

Veltiné Németh Ildikó: Az egészségügyi személyzet egy kórházban alapvetően nem erre van felkészítve, hanem arra, hogy az utolsó pillanatig menteni kell az életet. Itt más a szemlélet, itt arra törekszünk, hogy aminek mindenképpen meg kell történni, az fájdalom nélkül, békében, nyugodt körülmények között történjen. Ott is van haldokló, de nem tud a személyzet ilyen sokat nyújtani, hiszen állandó a nővérhiány. Óriási különbség, hogy nekünk bőven van időnk egy beteggel alaposan foglalkozni. Egy kórházban ez szinte lehetetlen. Van, amikor két gyerekem van, de gyakran az a felállás, hogy egy gyerek, egy nővér.

hvg.hu: Önök is meggyászolják azokat, akik itt halnak meg?

Králik Istvánné: Persze, valahol igen. Hiába jön a következő páciens, az együtt töltött napok valahogy mindannyiunkba bevésik magukat.

hvg.hu: Mit csinál a nővér, ha épp ügyeletben van, amikor meghal egy gyerek?

Králik Istvánné: Sok esetben az életvégi ellátásra érkezőkkel meg tudjuk beszélni, hogy ha bekövetkezik a halál, mit szeretnének. Így nekünk is sokkal könnyebb alkalmazkodni hozzájuk.

Szlovák Szabina: Ha éppen nálam történik, az a nap persze mindig nehezebb, mint a többi. De valahogy le kell zárnunk magunkban is a történetet.

Medgyesi Nikolett: Nincs két egyforma eset. Nagyon figyelnünk kell, hogy mit szeretne a szülő, és mit a gyerek. Sokszor szavak nélkül is meg kell értenünk, hogy ott legyünk mellettük, vagy inkább ne. Ha azt akarják, akkor mellettük vagyunk és támogatjuk őket, végig. Egyszer én voltam épp műszakban, és ki kellett küldenem az édesanyát, hogy a tizenhat éves gyerek meg tudjon halni. Akárhányszor a közelében érezte az anyját, újra erőre kapott, de ez már nem volt neki jó. Ránk nézett az anyuka, és mutattuk, hogy menjen ki nyugodtan… kiment, és akkor. Hihetetlen megfelelni akarás, empátia van bennük a szülő iránt, és féltik is, hogy mi lesz velük. Sok gyerek úgy van, hogy amíg nem látja, hogy a szülő rendben lesz, nem mer meghalni.

A teljes interjú a HVG.hu oldalon olvasható.