Fiatal onkológusként szembenézni a saját rákbetegséggel

(…)

– Részt vett a sugárterápiás terv kialakításában?
– Meg sem néztem. Tudtam, hogy a legtapasztaltabb kollégák a legjobb tudásuk szerint tervezik meg a besugárzási mezőt és védik a környező szöveteket. Átültem a beteg-oldalra és rájuk bíztam magam.

– A műtéttel és a sugárterápiával lezárult a kezelés?
– Az onkológiai gyógyító része igen, mert ez a daganattípus a kemoterápiára nem érzékeny, így a műtéttel és a sugárral mindent megtettünk, amit lehetett. Csak hát itt maradtam egy félig lebénult arccal. Ez volt az ára annak, hogy megmentsék az életem. Gyógytornára, logopédushoz, fizioterápiára jártam. Mivel az idegek révén nem tudtam, ezért elektródák által keltett elektromos impulzusokkal mozgattuk az arcizmokat, hogy ne sorvadjanak el. Két rehabilitációs műtét történt, ami idegpótlást, izompótlást célzott.

Majd 2022 nyarán jött a mélypont: egy átfogó idegsebészeti állapotfelmérésből kiderült, hogy sem az arcizomban, sem az arcidegben nincs továbbra sem semmiféle mozgás. Egy bécsi idegsebész professzor is megvizsgált és azt mondta: nincs tovább értelme újabb ideg- vagy izombeültetésekkel próbálkozni, legfeljebb plasztikai műtétekkel javíthatunk még az esztétikán. Egészen eddig a pontig én bíztam abban, hogy ez az állapot csak átmeneti. Akkor döbbentem rá arra, hogy ebből a betegségből én már többet sosem fogok nyomtalanul meggyógyulni. Addig vitt a lendületem és a javulásba vetett remény, de ott elfogyott. Ez volt az a pont, amikor segítséget kértem pszichiátertől is.

– Mivel volt a legnehezebb megküzdeni?
– Nemcsak a női hiúságomnak fájt, ami velem történt: nagyon féltem attól is, hogy véget ér a pályafutásom. Én ugyanis nagyon szerettem előadásokat is tartani, hiszen már kémiatanár is ezért akartam lenni. A diagnózis előtt nem sokkal megnyertem a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság kongresszusának előadói versenyét, év elején pedig Stockholmban vehettem részt egy angol nyelvű előadói kurzuson. Az angol közszolgálati médium, a BBC munkatársai is megdicsértek, sőt meghívtak egy novemberi következő alkalomra, amire lelkesen készültem, de a műtét miatt már nem mehettem el. Ez nagyon fájt. Addig azt éreztem, hogy a gyógyításon túl helyem van a pódiumon is. De ki hív egy eltorzult arcú doktort előadónak? Sőt, attól is tartottam, hogy a betegeim egy része majd másik orvost kér, ha meglát. A COVID nekem feloldozást adott, hiszen maszkban kellett járni, így a klinikán a betegek elől egészen 2023 májusáig eltakarhattam az arcom, az orvostanhallgatóknak az online szemináriumi foglalkozást pedig kamera nélkül tarthattam meg. Amikor kihirdették, hogy immár a kórházban sem kell maszkot hordani, én két napig ki sem mozdultam otthonról. El kellett döntenem, hogy most hogyan tovább? Nem lehetett tovább rejtőzködni.

– Hány betege kért másik orvost?
– Senki sem. De azért még a napokban is kaptam olyan megjegyzést, ami után elbujdokoltam volna. Előadni viszont újra hívnak, sőt a kamerát is bekapcsolom már. El kell fogadnom azt, amilyen vagyok: nem tehetek róla, ezért nincs is miért szégyenkeznem. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint eszerint élni. A kontroll-vizsgálatok is immár negyedévről félévre ritkultak, bár ez inkább szorongást okozott egyelőre bennem, mint felszabadultságot. Szerintem lesznek még kisebb műtéteim, esetleg amikor feltalálják a robotalapú arcizom-mozgatást, arra benevezek, addig pedig próbálom karbantartani azt, ami van. Lassacskán újra a helyemen vagyok, ott ahol három évvel ezelőtt voltam. A képeken viszont még szörnyen nézek ki, ezért fotózni nem engedem magam.

(…)

A teljes interjú a Rákgyógyítás.hu oldalon IDE KATTINTVA olvasható el.