Eckhardt Sándor, akiért a harang szól

Kerpel-Fronius Sándor az elhunyt Eckhardt Sándor professzor temetését követően az MKOT kongresszusi megnyitóján idézte fel az akadémikus életét.

Amikor még kis közösségben élt az emberiség, ha meghalt valaki, megszólalt a lélekharang, amely mindenkivel tudatta, hogy a lelke megtért a Teremtőjéhez. A hang mindenkinek a lelkébe hasított, s az emberek elgondolkodtak néhány pillanatra azon, mit is jelent élet és halál. Ma öntve, rengeteg más hírrel együtt kapjuk a halálhíreket is, s a metropoliszokban nem hallatszik a lélekharang sem. Pedig fontos lenne, hogy megálljunk egy pillanatra, s elgondolkozzunk: kit és mit veszítettünk el? Különösen egy olyan ember esetén, aki tanított és példát adott, ahogyan azt Eckhardt Sándor tette.

Tudós orvos volt, aki a magyar belgyógyászat nagy iskolájából származott: akkor még kevés műszer állt rendelkezésünkre, az orvosok minden érzékszervüket használva léptek kapcsolatba a beteggel. Eckhardt Sándor fantasztikusan művelte a régi iskolát, s a klasszikus orvoslásra építette rá azt a hatalmas tudásanyagot, amelyet a tudomány felhalmozott.

Nemcsak ismerte a tudományos világ fejleményeit, de rendkívül sokat tett azért, hogy az új lehetőségek mielőbb a magyar betegek mindennapos ellátásának is részévé váljanak, amenniyre Magyarország gazdasági lehetőségei engedik, megjelenjenek a modern eljárások. Minden kapcsolatát, szervezőkészségét felhasználva fejlesztette az onkológiai intézetet. De nemcsak az Országos Onkológiai Intézetben gondolkodott, hanem az egész hazai onkológiai ellátás fejlesztéséért munkálkodott. Munkája lényege, hogy egységesen működő, gondolatában egységes onkológiai ellátást hozzon létre az országban, sőt a régióban. A hazai klinikai farmakológia atyjának is tekinthető.

Zenei képzettsége révén kiváló zenész volt, ezt tudtuk róla. De az meglepetést okozott, hogy poéta is volt, költő, aki verseket írt. Rengeteget írt a fájdalomról. Tudtuk, hogy fiatalon balesetet szenvedett, láttuk, hogy nehezen jár, de nem tudtuk, hogy milyen mély a fájdalma. Ami csodálatos, hogy a fájdalomtól nem egy életettől elidegenült emberré vált, hanem erre építette az empátiáját, amivel a szenvedő emberhez tudott fordulni. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogyan tudott nehéz helyzetben is biztonságot adni a betegeinek, vezetni őket azon az úton, amelyen haladtak előre.

Emberi példaképet hagyott látta.

Munkája végeztével katolikus hívőként nyugodtan tudott megtérni Teremtőjéhez. Nyugodjék békében.

A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság IX. Kongresszusát Eckhardt Sándor emlékének szenteli.