Bidló Judit az új biomarkerek és terápiák finanszírozásáról

– Érdeklődő szakemberként láthattuk a napokban az MKOT siófoki konferenciáján, ahol az amerikai ASCO kongresszus legfontosabb eredményeiből adtak áttekintést az orvostársaság előadói. Visszagondolva az ott elhangzottakra, volt amire felkapta a fejét?
– Számomra a legtanulságosabb, hogy egyre inkább körvonalazódik az irányváltás az egyes daganatterápiás területeken. Például, hogy az onkológiai kezelésekben mennyire elmozdulunk az immunterápiák felé. Nagyon hangsúlyos volt a melanomában elért eredmények bemutatása, de éppen úgy fontosnak tartom, hogy szó volt a legújabb nemzetközi irányelvekről a prosztatadaganatok kezelésében vagy a vastagbélrák és végbélrák terápiájában.

– Több előadó is hangsúlyozta: ahhoz, hogy a meglévő gyógyszereket minél pontosabban lehessen célozni, egyre több biomarkert kell figyelembe venni. A diagnosztika viszont ugyanúgy költségigényes, mint a terápia, s idehaza sok vizsgálati módszer nem vagy csak nehezen elérhető.
– Kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a diagnosztikára elegendő pénzt és a megfelelő módon tudjunk költeni, több oldalról próbáljuk meg körbejárni, hogyan lehetne ezt a leghatékonyabban finanszírozni. Meggyőződésem, hogy valamilyen szinten ebben a gyógyszergyártóknak is részt kell vállalniuk, hiszen ahhoz, hogy a célzott terápiák a megfelelő emberhez juthassanak el, a cégeknek is kell áldozatot hozni. A finanszírozási koncepció kidolgozása elkezdődött, s remélem, hogy idén év végére be is fejeződik.

– Nincs szakmai fórum, ahol fel ne merülne, hogy az egyedi méltányossági eljárások sok fejfájást okoznak a szakorvosoknak, kimenetelük pedig sok esetben csalódást hoznak a betegek számára. Az eljárásrendet, az átláthatóságot is sokszor éri kritika. Változott ebben valami?
– Az egyedi méltányosság egyszerre lehetőség és kényszermegoldás. Mindig hangsúlyozom: ez nem egy támogatási forma, erre nem lehet készítményekkel jelentkezni. Azonban lehetőséget ad arra, hogy olyan hatóanyagokhoz is hozzájuthassanak a legjobban rászoruló betegek, amelyek még esetleg regisztrálva sincsenek az országban, nemhogy támogatva. Fontosnak tartom, hogy ez a lehetőség egyelőre megmaradjon, de mindenképp kontroll alatt tartva, rendezett körülmények között, s amennyiben ez lehetséges, akkor több orvos egyidejű együttműködésével és ajánlásával szülessenek meg a betegszintű finanszírozási döntések.

– Újabb kritikát idézek: túl sok idő telik el, amíg egy Európában törzskönyvezett gyógyszer hazai finanszírozáshoz jut.
– Nem értek egyet. Egyáltalán nem vagyunk elmaradva, Európától egészen biztosan nem, a legújabb újdonságok belátható időn belül begyűrűznek Magyarországra, s megpróbáljuk megteremteni a finanszírozásnak a lehetőségét. Ha a gyártói, forgalmazói beadvány alapos és a terápia paraméterei meggyőzőek, az egészségbiztosító igyekszik mihamarabb reagálni a kihívásra. De ne felejtsük el: jogszabályban meghatározott keretösszegből gazdálkodunk, az egyre dráguló innovatív terápiák mellé nekünk kell forrást rendelni, s ebben nem ritkán a szakmák között is prioritásokat kell felállítanunk. Én mindig büszke voltam arra, hogy Magyarországon a gazdasági lehetőségeinkhez képest milyen színvonalú terápiát tudunk biztosítani a betegeknek. Nemcsak az onkológia területén, hanem egyéb más területen is. Ki merem jelenteni: a valódi terápiás áttörést hozó készítmények finanszírozása az elvárható időn belül megtörténik.

– Az, hogy mit tekintünk elvárható időnek, illetve terápiás áttörésnek, betegségtípusonként változó, különösen a rák esetében: vannak tumortípusok, ahol már néhány hónapos életidő-hosszabbítás is évtizedes tudományos szenzációnak számít. Mennyit tudnak kifizetni egy életévért?
– Ahhoz, hogy számszerűsíteni tudjuk, hogy a biztosító mennyit fizessen egy minőségileg megnyert életévért vagy akár csak egy hónap túlélésért, előbb egy széleskörű társadalmi vitára van szükség. Vannak nagyon speciális, nagyon nagy értékű, még az onkológiánál is sokszorta drágább terápiák, amelyeknek a finanszírozásáról ugyancsak dönteni kell: felvállaljuk vagy nem? Ha megtörtént a széleskörű társadalmi vita arról, hogy mire mennyit költhetünk, ezután lehet meghatározni a keretszámokat. Több országban már húztak felső korlátot, s erre már idehaza is vannak irányelvek: az egy főre jutó éves GDP háromszoros értékében definiálhatjuk egy életévnek a terápiás költségét, amelyre már azt kell mondania a biztosítónak, hogy a gazdaság teherbíró képességét figyelembe véve felvállalhatatlan a finanszírozás. Magyarországon 2013-ban 9 ezer euró volt az egy főre jutó GDP, aminek a háromszorosa 8,1 millió forint. Ez idehaza nem egy éles határvonal, hanem számos tényező figyelembevételével kell súlyozni, s az egy éven belüli túlélési előnyökre vonatkoztatva sem lineáris a számítás. Ez az érték egyelőre egy viszonyítási pont.

– A társadalmi vita szükségességét említi, s ugyanezt mondják az orvostársaságok és a betegszervezetek is évek óta. Akkor mi akadálya ennek?
– Bizonyos fórumokon már egy ideje zajlik a társadalmi vita, s az MKOT kezdeményezéséhez hasonló továbbképző konferenciák nyújtotta szakmai nyilvánosság is fórumot teremt arra, hogy érdemi diszkusszió folyjon ezekről a kérdésekről.