Kinek jusson korszerű gyógyszer?

A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság budapesti konferenciáján arról folyt az eszmecsere: ki és mi alapján határozzon arról, melyik beteg milyen drága gyógyszert kaphat meg azok közül, amelyeket a kutatók kidolgoztak.

– Nem értek sem a gazdasághoz, sem a biztosítási rendszerhez, nem tudok megoldást mondani a problémákra. Azt viszont tudom: az emberi élet értéke nem vitatható fogalom, a rákbeteg embert nem lehet kizárólag a társadalom problémás, költséges alanyának tekinteni. Az orvosok fehér köpenyeikben a legkilátástalanabb helyzetekben, háborúkban, csatamezőkön, hevenyészett műtőkben is mindig az életért küzdöttek, nem tehetnek mást ma sem. Nem lehetünk belátók semmilyen költségvetést tekintve: küzdeni kell azért, hogy ne tűnjön el végleg a társadalomból a szolidaritás – nyitotta meg Kertész Imre, Nobel-díjas író a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság (MKOT) tanácskozását.

Mindenki a legjobbat akarja, de ki fizesse?

Vizi E. Szilveszter, a konferenciának otthont adó Magyar Tudományos Akadémia elnöke egy hasonlattal élve úgy fogalmazott: az egészségügy egy olyan bolthoz hasonlítható, ahol az eladó a legjobbat akarja nyújtani, a beteg a legjobbat akarja kapni, s a beszállítók is a legkorszerűbb termékeiket kínálják. Egy kérdés azonban tisztázatlan: ki fizesse mindezt?

– Sehol a világon nincs olyan rendszer, amely maximálisan biztosítani tudná az egészségügyi ellátásra vonatkozó igények teljes kielégítését, ezért mérlegelni kell – szögezte le Simonovits András közgazdász, aki példákkal illusztrálta a dilemmákat. Úgy fogalmazott: egy autó tulajdonosa eldönti, hogy mikor cseréli le gépkocsiját. Egy macskatartónak is döntenie kell arról, hogy mennyi pénzt szán beteg kedvence meggyógyítására. Sőt, annak idején a rabszolgatartók is döntést hoztak arról, mennyit fektetnek be rabszolgájuk gyógyításába.

A döntések sosem csupán racionális megfontolásokból történnek.
– Két elméleti szélsőség között kell egyensúlyozni. Az egyik: az emberi élet mindent megér. A másik: annyit ér egy emberélet, amennyi a csereértéke, azaz amennyiből helyettesíteni lehet. Mi a helyes válasz? Az emberi életnek nincs közgazdasági értéke mint a használt autónak vagy a rabszolgának. Nincs emberi életérték, de van ésszerű egészségügyi gazdálkodás – mondta Simonovits András.

Megegyezni a korlátokról

Bodoky György, az MKOT elnöke arról beszélt: több mint harmincezer ember hal meg hazánkban évente rákbetegségben, a halandóság az Európai Unió tagállamai közül Magyarországon a legmagasabb. Az utóbbi tíz évben robbanásszerű fejlődés következett be az onkológiában. Mind az emlőrákra, mind a vastagbélrákra igaz, hogy jelentősen javultak a gyógyulási esélyek: ma a daganatos betegek jobb életminőségben és tovább élhetnek, mint korábban. Az új terápiák ára ugyanakkor horribilis.

– Egy vastagbéldaganatos beteg kezelésének költsége a kilencvenes évek elején 22 ezer forint volt, ma 13 millióba kerül, ám a páciens ötször-hatszor tovább élhet, akár életéveket is nyerhet. Ha már egyszer nem adhatjuk meg mindenkinek azt, amit az orvostudomány jelenlegi állása szerint meg tudnánk adni, őszinte, nyílt társadalmi párbeszédre és megegyezésre van szükség arról: mi az, amit a közösség hajlandó felvállalni, s mi az, amit nem – fogalmazott Bodoky György, majd hozzátette: különösen fontos erről most beszélni, hiszen a társadalombiztosítás küszöbön álló reformja hosszú távra eldönti majd a kérdést.

– Minden társadalomban vannak prioritások, csak azokat nem mondják ki nyíltan – vélekedett Kovács József bioetikus, aki arra világított rá: nem feltétlenül az egészségügy termeli leghatékonyabban az egészséget. Egy társadalom számára a tömegsport támogatása is az egészségbe való befektetés, ahogyan például a traumatológiai ellátás eredményessége sem csak a műszereken vagy a gyógyszereken múlik, hanem a kórházhoz vezető utak minőségén is.

Kovács József rámutatott: a modern orvos-beteg viszonyban az orvos a beteg szószólójává válik a pénzügyi menedzsmenttel szemben. Ugyanakkor az orvosoknak is figyelemmel kell lenniük arra, hogy nem képviselhetik egyetlen betegük érdekét: az osztályon fekvő páciensek összességéért kell úgy kiállniuk, hogy a lehetőségekhez képest mindenki a legoptimálisabb ellátást kaphassa.

Nagy etikai dilemma az orvosok számára: mivel a gyógyításra esküdtek fel, olyankor is meg kell-e mondaniuk azt, hogy lenne jobb gyógymód, ha azt nem tudják megadni a betegeiknek, s a terápia a magánember számára megfizethetetlen? Az előadó úgy fogalt állást: minden esetben nyíltan és őszintén kell beszélni.